Vissza a munkába! – Így marad időm mindenre, ami fontos számomra

Egy éves volt a fiam, amikor először gondoltam arra a szeptemberi sétánk során, hogy jövő ilyenkor már talán külön leszünk – ő bölcsiben, én munkában. A következő év során egyértelművé vált számomra, hogy az életem akkori szakaszában nincs az a munka, amiért kiadnám a kezemből a kisfiamat, és mivel szerencsére meg tudtuk oldani anyagilag, így újabb egy évre itthon maradtam. Aztán jött a húga, akivel szintén itthon maradtam… Lényeg a lényeg, hét év elteltével idén szeptemberben mindketten kirepültek a fészekből, a nagy iskolába, a kicsi óvodába ment, én pedig végre saját munkaidőhöz jutottam, és ezzel rengeteg dolog megváltozott…

Az első hét borzalmas volt: minden nap sírtam. Az első nap akkor, amikor a kisfiam átbújt a szivárvány alatt (a mi iskolánkban ezzel a mozzanattal válik iskolássá az óvodás). A második nap akkor, amikor a kislányom nagyon bátran elengedte a kezem a csoportszoba ajtajában. A harmadik nap azért, mert zokogva rohant ki a csoportszobából, ahová egy perccel előtte még mosolyogva ment be. A negyedik nap azért, mert munka közben (itthonról dolgozom) ráléptem egy legóra – és ezúttal nem a fizikai fájdalom volt rosszabb, hanem a magányos legóváros látványa. Az ötödik nap meg már nem is emlékszem, talán megszokásból…

Szóval nem volt könnyű az elválás, érzéseim szerint leginkább nekem nem. És az elszakadás fájdalmán csak súlyosbított az a tény, hogy az elmúlt hét év szimbiózisából, végtelennek tűnő olvasós-éneklős-sétálós-bújós óráiból bizony jóval szűkösebb keretek maradtak, miközben az igények nem változtak egyik fél részéről sem. Bár azt mondják, hogy gyerekkorban még mindegyik szeretetnyelvnek közel egyforma súlya van, az én gyerekeim valahogy mégiscsak az együtt töltött időre a legvevőbbek (akárcsak mi a férjemmel), és most éppen ez olvadt el, mint a gleccserek világszerte… Ebből is katasztrófa lesz vajon?

vissza-a-munkaba-2

Az egyik oldalon volt tehát az eltűnt közös idő. A másikon pedig… Hol is kezdjem? Természetesen először is a munka. Meg a kapcsolódó dilemmák – mennyit? mikor? Aztán a különórák. Mert minden ellenállásom dacára vannak. Kérte idén is a karatét, én meg örülök, mert jót tesz neki. A gyógytorna muszáj, a kicsi meg rajong az úszásért. Nem sok a gyereknek, de sok az anyának, és főleg a logisztikának. Meg az új helyzetből adódó feladatok (bevállaltam egy zero waste mozgalmat a suliban). Meg ugyebár van egy férjem is. És persze éppen mostanában kezdtem érezni, hogy több időre van szükségem magamra is – aludni, sportolni, olvasni… A háztartásról már ne is beszéljünk.

Az utolsó percig halogattam az időbeosztásunk megtervezését, annyira nyomasztott az egész. Végül eljött az ideje, amikor szembe kellett néznem a hogyantovábbal, és a régi bevált módszeremhez fordultam: idősávokban kezdem el gondolkodni. Az idősávos beosztás már bevált korábban (itt írtam róla annak idején), így csak testre kellett szabnom a jelenlegi kívánalmak szerint.

Megjegyzés. Én rugalmas munkaidőben dolgozom a saját vállalkozásomban. Tudom, hogy sajnos egyáltalán nem általános, hogy ekkora szabadsága legyen egy munkába visszatérő kisgyerekes anyának. Ennek ellenére szerettem volna rávilágítani néhány olyan pontra, ami segíthet abban, hogy a hirtelen megfogyatkozott családi időt mégse éljük meg akkora csapásként, illetve megtaláljuk a módját annak, hogyan tudjuk pótolni a kiesett időmennyiséget (lelövöm a poént: tudatossággal és egymásra figyeléssel). Leghitelesebben pedig a saját életemről tudok mesélni…

Reggel – Az őrült rohanás ideje

Őszintén irigylem azokat az embereket, akiknek van lelkiereje 10 perccel korábban felkelni, és a csendes pillanatokat önmagára – egy jó kávéra, egy napüdvözletre, egy kis olvasásra – szánni, de nekem ez nem ment sosem. A zuhanyzás-sminkelés az én időm, ilyenkor még egyedül vagyok, be kell érnem ennyivel. Utána ébrednek a gyerekek, szimultán puszilgatom-öltöztetem-bökdösöm őket, hogy viszonylag kis csúszással érjünk le reggelizni, és viszonylag nagy, de még behozható csúszással induljunk útnak. Miután mindkettőt – és mindenféle motyóikat – hiánytalanul leszállítottam a megfelelő intézményekbe, kezdődhet a munka.

Délelőtt – Dolgozom, mint egy megszállott

3 óra 45 perc. Ennyi a bruttó munkaidőm, azaz ennyi idő telik el aközött, hogy leadom a kislányom az oviban, majd érte megyek. Mivel a munkám nagyját ekkor kell megcsinálnom, ez egyben azt is jelenti, hogy a nettó munkaidőm is éppen ennyi. Magyarul: fel sem pillantok ez idő alatt, haladok a listám szerint céltudatosan. Nincs mosogatógép-kipakolás, nincs merengő kertbámulás, nincs telefonálgatás a barátnőkkel – nincs semmi. Csak munka.

Kézben tartom az életem - Cél- és időtervező online tanfolyam

Délben – A nők dolga a háztartás

(Csak viccelek: ha a kicsi történetesen fiú lenne, akkor is ugyanezt a rutint nyomnám.) Mivel a kislányom lényegesen több időt tölt itthon, mint a kisfiam, ezért nem fáj egyik félnek sem, ha némi házimunka is csúszik ebbe az időbe. Hazahozom, együtt főzünk, leszedjük a ruhákat, megebédelünk, kuckózunk, beszélgetünk – tehát mixeljük a kellemest a hasznossal.

Délután – A gyerekek ideje

Arra nagyon figyelek, hogy se munka, se házimunka, se semmilyen egyéb intéznivaló ne maradjon délutánra, amikor hazakerül a kisfiam. Neki jelent a legnagyobb változást az új napirend, “félállásos” oviból napköziotthonos iskolába került, ez több mint dupla távollét. És mivel még csak hat éves, szüksége van a játékra, mesére, viháncolásra… Emiatt ahogy korábban is, ez az idősáv élvezi a legnagyobb védelmet, szent és sérthetetlen.

Egy dolog kavar csak bele: a különórák. Egyszerre mindig csak egyikük van edzésen, így a másikkal ülhetnénk bánatosan a kispadon – vagy kihasználhatnánk, és ki is használjuk kettesben időre. A kislányommal játszóterezünk az edzőterem mellett, a kisfiammal társasozunk az uszoda várójában. A lényeg, hogy egymásra figyelünk, és ölünkbe esett plusz időnek fogjuk fel az amúgy holtidős lézengést.

Este – Ismét őrület

Két gyereket ágyba tenni nem kis móka, szerencsére általában ezt már nem egyedül nyomom, hanem a férjem is beszáll. Ha itthon van, ilyenkor rá tudok még pótolni a házimunkára, ha nincs – sajnos sokszor van esténként távol a munkájából kifolyólag -, akkor elengedem, nem leszek mártasztyúárt (mártírsztyúárt?).

Késő este – 18+

Jó, ez kicsit clickbait alcím, de mégis igaz: ez a rész már csak rólunk szól. Mivel időben le kell feküdnöm, igyekszem szigorúan tartani a fektetés-altatás menetét, mert minden altatással eltöltött perc a mi időnkből vesz el. Márpedig ebbe az esti szűk két órába kell beleférnie a tornának, a párkapcsolatnak és a kikapcsolódásnak is – és az időben lefekvés miatt csak ennyinek, semmi másnak. Nekem ez a legnagyobb változás: az esti munkaidőm elvesztése elég rosszul érintett, de szükséges és fontos, így alkalmazkodtam hozzá.

vissza-a-munkaba-3.jpg

Alvás – 7+

Nem állítom, hogy mindig sikerül, mert éjszakai bagolyként bizony akárhogy is tartottam magam a napi ritmushoz, itt gyakran megcsúszom, mégis igyekszem a 7 órámat megaludni. Erre van beállítva a napirend. Megsúgom: örülök, ha a 6+ sikerül… Mert nehezen alszom el, vagy nem, de akkor megjelenik a kisfiam a legjobb álmom közepén, netán felébredek a hajnali jövés-menésre az utcánkban (az egyik szomszédunk hajnali 4-kor indul dolgozni, és persze neki van a leghangosabb kocsija), vagy a pacsirta kislányom dalra fakad (igen, komoly, hajnali 5-kor hallom a bébiőrben). Szóval 7+-ra optimalizálok, hogy a 6+ meglegyen – ez szerintem kulcsmomentum.

***

Így néz ki tehát egy napunk. Pörgős? Igen. Kicentizett? Igen. Tartható? Igen. És: bár nem gondoltam volna az első héten, de élvezem is. Helyre pottyantak a kockák. Mindig azt csinálom, amit éppen “kell” (erősen idézőjelesen, mert például a gyerekeimmel való játékot vagy a férjemmel való beszélgetést nyilván nem kötelességként élem meg). Mindennek megvan a maga ideje, és az átgondolt tervezésnek köszönhetően egyensúlyban vannak a fontos dolgaim. Ez meseszép! – gondolhatod -, de hol van az apróbetűs rész? Máris mondom, mert bizony van.

Mit kellett feladnom?

1. A “minden bele fog férni” tévhitet. Jó, végülis ebben eddig sem hittem… Most azonban – a szűkülő korlátokra való tekintettel – le kellett szögeznem a fontossági sorrendet, ami nálunk úgy néz ki: 1) gyerekek (még ha ez sokaknak nem tetszik is – ugyebár nem nekik rendezzük be az életünket) 2) felnőttek (külön-külön és együtt) 3) minden más (beleértve a munkát, önmegvalósítást is). Ezzel a sorrenddel minden konfliktus feloldható, a döntés validálható: így fogok a karrierem rovására homokozni, a mosás kárára a férjemmel világmegváltani.

2. A tisztaságot és a rendet. Legalábbis másképp van tisztaság és rend, mint korábban. Régebben nem tudtam úgy elmenni itthonról, hogy ne legyen minden nagyjából a helyén; vagy ha mégis muszáj volt, akkor azonnal belevágtam, amint hazaértem. Most azonban a reggeli rohanásnak és a szűkös munkaóráimnak köszönhetően bizony kora délutánnál előbb nem kerül rendbe a lakás. Zavar? Már nem. Az elején zavart, de tudom, mi lenne az ára a patent rendnek (kevesebb munka- és/vagy kettesben idő), így már nem fáj.

3. A karrierterveimet. Hoppá, hát igen. Eredetileg úgy gondoltam, hogy a kislányom, ellentétben a bátyjával, bent fog aludni az oviban, hogy végre elegendő időm maradjon a munkámra. Mert szép és jó ez az eddigi négy óra, szinten tartani elég, de igazán nagyot ugrani napi 6-8 órában tudnék. Nagy mellénnyel indultam neki a tanévnek, de már a startnál elvéreztem: éreztem, hogy ez nem a mi utunk. Hogy a kicsi még kicsi, és igenis szüksége van rám. Vagy nekem rá – úgyis mindig ezzel szurkálnak a “jobbantudók”, hogy én ragaszkodom hozzájuk. Tudjátok, mit? Miért ne tehetném? Olyan rövid ez az idő, amit tényleg velük tölthetek, miért ne tarthatnám meg őt magamnak még egy kicsit, különösen, ha ez az érzés kölcsönös? Feladtam tehát a nagyravágyó terveket, hazahoztuk a sosem használt ovis takarót, én pedig egyelőre maradok a kisebb ambícióknál. Rosszul esik? Kicsit. Jól döntöttem? Abszolút.

Mi az, ami változott?

1. Még többször mondok nemet. Látom a naptárban, hogy mi merre, mi mit ér, és tűpontosan bólintok vagy rázom a fejem. Méghozzá lelkiismeretfurdalás nélkül.

2. Még szigorúbban tartom a határokat. Nincs “csak egy kis portörlés” munka közben, elchatelt délután a barátnőkkel, megcsúszott esti rutin. Tartom a tempót, mert ez az ára, hogy beleférjen minden. Aztán persze néha ellazázunk mindent, ami tök oké (hétfőn egy futó náthának köszönhetően még délelőtt 11-kor is mind a négyen(!) a nagyágyban voltunk), mert máskor meg  rendesek vagyunk, és ennyi bizony belefér.

3. Még komolyabban veszem a tervezést. Vasárnap este hetitervezek, minden este napitervezek, és így másnap reggel a csizmámba esek, mint a tűzoltók – nem kell gondolkodni, csak csinálni.

4. Kihasználok minden percet, ami az “ölembe hullik”. Ha a férjem elutazik, akkor a rá szánt időmet azonnal beforgatom, és beszúrok estére még egy órányi munkablokkot. Ha elmarad a fiam edzése, és megnyúlik a délutánunk, akkor előredolgozom a háztartásban (vagy összemosom a kettőt, és sütünk együtt valamit). A betegápolós napokon pedig pihenek velük együtt, mivel úgysem lehet mellettük normálisan dolgozni, akkor meg minek frusztráljuk egymást.

Mit nyertem?

Meghoztam a döntéseimet, meghúztam a kereteket, és most – a feszített tempó dacára – úgy néz ki az életünk, ahogy az nekünk jó. Bár úgy tűnhet (velem kapcsolatban sokaknak úgy tűnik), hogy túlgondolom, túltervezem, de a legjobb, amit nyertem, az a spontaneitás és a magunk kedvére elverhető idő öröme. Azzal, hogy bebiztosítottam magunknak a délutáni szent és sérthetetlen idősávot, elértem, hogy mindenféle stressz és frusztráció nélkül talál minket az alkonyat a szomszéd város folyópartján, a környékbeli szüreti szalmabábuk környékén vagy éppen könyékig a gyurmában. Egy átlagos szerda délután. Mert a tervezés-szervezés éppen ezt teszi lehetővé: tanulunk, amikor kell; dolgozunk, amikor kell; és egymásba feledkezve játszunk, amikor csak lehet. És számunkra most ez a lényeg.

Képek forrása: 1, 2, 3.

Fogalmad sincs, mivel megy el az időd?

Vissza a munkába! – Így marad időm mindenre, ami fontos számomra” bejegyzéshez ozzászólás

  1. szuper cikk volt (megint), köszi. Hiába más az én helyzetem, attól még nagyon jó olvasni a te megoldásodat, és ugyanúgy inspirál az enyém megtalálásához.

  2. Ha nem is így, de valahogy hasonlóan kezdtem el én is nemrég beosztani a napot! Ugyan a lányom már 10 éves és pl. önállóan jön-megy, de attól még anya kell neki. És nekem is kell leány 🙂
    Igyekszem én is akkor dolgozni, amikor nincsen itthon senki, de ez nem mindig elég. Általában ilyenkor apa-lánya időt hirdetek és hagyom őket békén (meg ők is engem, erre apa figyel 😀

    Még egy régebbi cikkedből kiindulva bevezettem azokat a rutinokat, amik a viszonylag rendezett érzést adják a lakásnak és benne nekünk. Ablakot meg majd pucolok, ha odaérek (vagy nem) 😀

    • De jó, örülök, hogy a korábbi cikkem segítségedre volt! Én is sokszor támaszkodom a férjem segítségére, amikor a cikkben leírtakon túl még szükségem lenne munkaidőre. Néha nehezemre esik szombat délelőttre beletemetkezni a munkába, de ilyenkor mindig arra gondolok, hogy abból is rengeteget tudnak töltekezni, ha a megszokottól eltérő felállásban családoznak. Apu mindig mást talál ki, másképp csinálja, és ugyan lehet, hogy itthon marad a kulacs vagy a vastagabb sapka, de annyira más élményekkel gazdagodnak ilyenkor!

Hozzászólás