tervezés

Tervezni, de minek?!

Nincs időgazdálkodás tervezés nélkül – én magam is lépten-nyomon erről írok a blogon. A tervezés segít abban, hogy olyan irányt alakítsunk ki az előttünk álló időszaknak – évnek, hónapnak, hétnek, napnak -, amely a prioritásainknak, kötelezettségeinknek és körülményeinkek megfelel; hogy a rendelkezésre álló időt a lehető legjobban kihasználjuk; hogy előre felkészülhessünk az előttünk álló eseményekre, feladatokra és így tovább.  Igen ám, de az élet néha csúnyán közbeszól. Vannak olyan időszakok, amikor elbillen egy dominó, és borul vele az egész sor. S minél nagyobbat borul a rendszer, annál hangosabban visszhangzik a kérdés: tervezni, de minek?!

Vasárnap este van. Megiszom az utolsó kortyokat a teámból, és elégedetten csukom be a határidőnaplómat. Számomra a hét már vasárnap este elkezdődik, ekkor tervezem meg ugyanis az előttem álló napokat mind munka, mind pedig családlogisztika fronton. Megvan a jól bejáratott rutinom (egyszer majd talán mesélek is róla), így gördülékenyen, sőt, szívesen zárom tervezgetéssel a vasárnap estét; jólesik rendszerezni a gondolataimat, már-már én-időként élem meg ezt az egy-két órát. 

Ezen az ominózus vasárnap estén is nyugodt, tiszta fejjel nézek az előttem álló hét elébe. Nem lesz könnyű hetem: a férjem végig külföldön lesz, én tele vagyok munkával, többször kell felmennünk Pestre, és rengeteg egyéb feladat is összegyűlt. Ráadásul a férjem távollétében szeretek a szokásosnál is többet törődni a gyerekekkel, kompenzálandó az apukájuk hiányát: tervezek sütiket és görbe estéket egyaránt. Egyszóval zsúfolt hét lesz, de a terv kész, minden rendben lesz.

Dominoes falling

Két órával később ijedten tapogatom a kislányom homlokát: egyértelműen lázas. Mellé fekszem, de rengeteget forgolódik, így ébren vagyok még akkor is, amikor hajnalban a férjem elindul a reptérre. Mivel hétfő délelőtt nincs ügyfelem, “csak” dolgozni szerettem volna, lemondom a bébiszittert, és elhatározom, a kisfiamat nem viszem oviba – így alhatunk, amíg akarunk, én kialszom ezt a rémes éjszakát, a kislányom remélhetőleg a lázát, és hétfő déltől mégiscsak elindul a hét.

A tervem jól alakul: nagyjából kialszom magam, a kislányom is láztalanul ébred, minden szuper. A délutáni edzéseket azért inkább kihúzzuk a napból, elővigyázatosságból. Inkább sütök egy pogácsát, hadd örüljenek a gyerekek – a vacak recept és a saját bénaságom miatt egy óra helyett kettő is elmegy rá, ami kicsit bosszant, de még csak hétfő este van, nincs nagy gond. Fektetés után tudok dolgozni is, minden nagyszerű.

Kedd reggel azonban ismét lázra ébredünk. Mivel ügyfelem van, a bébiszittert nem mondhatom le, ám annyira aggaszt a lázas lánykám, hogy az ügyfél nélküli órákban mellettük téblábolok ahelyett, hogy dolgoznék. Délután egy nagyon fontos megbeszélésem lenne Pesten, de egyértelmű, hogy nem tudom megoldani – ekkor érkezik meg először a gyomorgörcs. Végül nagyon kreatív megoldást találunk az ügyfelemmel, örülök, de a hetem kezd egyre nyomasztóbbá válni. Célszerű lett volna az otthon töltött délutánt munkára fordítani, de úgy éreztem, szükségünk van egymásra a gyerekekkel, így játszós délután lett a vége. Jót tett.

Szerda reggel örülünk: nincs láz! A délelőttünk viszonylag szabad, várjuk a kertészt, aki meggyógyítja a beteg fáinkat – ha megérkezik, el tudunk szaladni az én háziorvosomhoz egy régóta húzódó problémával. Várunk. Apró-cseprő dolgokkal múlatom az időt. Várunk. Nem történik semmi. Várunk. Lejárt a rendelési idő, mindegy. Várunk. Realizálom, hogy ma már nem jön a kertész – elment a délelőtt a semmivel. Délután szervizbe visszük a kocsit – mivel előreláthatólag másfél órát kell várnunk, jó előre beígértem a gyerekeknek, hogy kártyapartira számíthatnak. Azonban addigra már annyira frusztrálnak a megcsúszott órák, hogy eszeveszetten próbálok bár a füzetemben ötletelni, ami egyáltalán nem csökkenti a frusztrációt, mert a gyerekek közben meglehetősen dühösen méregetnek és piszkálnak – teljes joggal. A szerviz után még be kell ugranunk a gyerekorvoshoz a vizeletmintával (minden anyatáskában volt már legalább egyszer dobozkányi pisi vagy kaki), utána végre elvisszük a kisfiamat edzésre – szegény, a héten az ő programja is borult. Az öt perces gyerekorvosi kör végül 3 órásra duzzad – hello, magyar egészségügy -, a fiam edzése így ismét elmarad.

Kézben tartom az életem - Cél- és időtervező online tanfolyam

A csütörtökön már nem is csodálkozom: a kislányom továbbra is bágyadt, a délelőtti programunk dugába dől (irtó kellemetlen, időpontra mentünk volna egy régóta halogatott családi teendő kapcsán). Délután hatalmas sikerélmény: beiratom a kisfiam az iskolába, végre sikerült elintéznünk valamit a héten! Némileg felvidámodva vonulunk be a gyerekorvosi rendelőbe a tegnapi vizeletminta eredményéért, de a mosolyom le is hervad azonnal, amikor kiderül, hogy gond van a mintával: komolyabb fertőzésre gyanakszik a doktor néni, így megkapjuk a beutalókat másnapra laborra és ultrahangra. Este kisírom magam a szomszédasszony vállán.

Péntek reggel. Családi programot terveztünk a nagyszülőkkel, különösen a kisfiam várta már hetek óta… Ám a délelőtt elmegy a laborral és az ultrahanggal. Reménykedem benne, hogy időben végzünk, és ha nem is a teljes programot, de talán egy részét meg tudjuk valósítani. A remény akkor száll el, amikor a laboreredmény és az ultrahang lelet alapján előbb a radiológus, majd a háziorvos, végül a telefonon elért nefrológus szakorvos is azt tanácsolja, hogy mielőbb jelentkezzünk a kórházban, mert a kislányomnak vesegyulladása van.

Oké. Nagy levegő. Itt állok a kicsi városkánkban két apró gyerekkel, a férjem a világ másik végén. A kórház és a nagyszülők Pesten, otthon megy a mosás, ebédidő van… Mi legyen??? Hogy legyen??? Hazarohanok, fejben már megint tervezek. Ha azonnal felteszem a vizet főni, akkor 16 perc múlva ehetik a sajtos-tejfölös tésztát; amíg megeszik, össze tudok pakolni – de okosan ám, mert három napig nem lesz, aki pótolja a cuccainkat, hiszen a férjem még mindig külföldön… HÍvom a nagyszülőket, kihez mehet a fiam. Pakolok három napra, három embernek, két irányba. Bugyi, zokni, fogkefe, de társasjáték, mesekönyvek, rongyik is, hiszen egyik elanyátlanodva, másik bezárva majd a kórházba… S persze laptop, töltő, mert a munka nem áll meg, s különben is, valamin nézni kell a Peppa malacot a kórteremben.

Padlógáz, az aggodalomtól remegve érkezünk meg anyukámhoz, kisfiamat kidobom, és hívok egy taxit – ebben az idegállapotban már nem vállalom a pesti vezetést. A taxiban már zokogok a kimerültségtől és a stressztől, és a kislányomat ölelve, remegő kézzel tárcsázom végre a férjemet, aki az időeltolódás miatt az igazak álmát alussza, és nem tud semmiről…

Péntek délután van. A gondosan eltervezett hetem nemhogy nem sikerült, de rémálommá változott, és tele vagyok kérdésekkel, bizonytalansággal. Mi lesz a kislányommal? Mi lesz a kisfiammal? Mi lesz az elmaradt teendőimmel? Mi lesz a határidős munkáimmal? Mi lesz a hétvégi terveinkkel, a bábszínházzal és a barátainkkal eltervezett társasozással? Minek tervezni egyáltalán, ha egy pillanat alatt dől az egész???

tervezés

Kedd este van. Túlvagyunk a nagy ijedségen, a kislányom jó orvosok kezébe került, a kezelés hat. A kisfiam jól viselte a fura hétvégét (a nagyszülők csodákra képesek!), a férjem is hazaérkezett, s most már együtt vannak a fiúk. Mi a tündérkémmel szép napokat éltünk meg: kihasználtuk a kettesben töltött időt, rengeteget olvastunk, kártyáztunk, s miután jobban lett, nagyokat sétáltunk a Városligetben. Holnap talán már hazamehetünk – így kint ülök a folyosón, hallgatom a kórház neszeit, és tervezek.

Igen, tervezek. Nem tanultam a múlt hétből, és soha nem is fogok. A terveim csúfosan bedőltek, ez igaz. Frusztált is kellőképpen, ahogy teltek a napok – ez is igaz. Ám tervek nélkül nem frusztáló lett volna a múlt hét, hanem egyenesen fojtogató. A terveimnek köszönhetően ugyanis nemcsak annyit láttam, hogy éppen káosszá válik az életem, hanem tételesen tudtam, hogy mi az, ami elmaradt, mi az, aminek helyet kell később találnom; mi az, ami ezek közül sürgős, mi az, ami várhat, és mi az, amit itt és most szélnek eresztek, mert nem fog beleférni. Az életem valamihez képest siklott ki, nem csak úgy bele a világba. 

Most, a lassan újrainduló életemben a korábbi terveimnek, valamint az állandóan a szemem előtt lebegő céljaimnak és prioritásaimnak köszönhetően pontosan látom, hogy merre kell indulnom. Szűkös az időm, hamarosan utazni fogunk, így a kövekező napokat-heteket sokkal, de sokkal okosabban kell kigondolnom: pótolnom kell a legfontosabb elmaradásaimat, s ki kell választanom a legfontosabb teendőimet. Szűkítenem kell visszamenőleg és előretekintve is. Ez pedig csak akkor fog hatékonyan zajlani, ha ismét tervezek. Ha ismét megrajzolom az utam, amelyhez képest majd ismét eltérhetek, de lesz, amihez visszatalálnom. Mert a tervek valójában sosem valósulnak meg, de nélkülük csak bolyongunk, s legfeljebb csak remélhetjük, hogy minden jól alakul.

Képek forrása: 1, 2, 3.

Fogalmad sincs, mivel megy el az időd?

Tervezni, de minek?!” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Ez az írás nagyon jó volt! 2x is elolvastam. Teljesen mintha az én bármelyik hetemet írtad volna le!
    És mégis jó a tervezés, mert tudom mi maradt el, és újból tudom betervezni.

    • Köszönöm! Sejtettem, hogy sokan járunk hasonló cipőben. Kis bátorítást szerettem volna adni, hogy igenis hektikusabb életszakaszokban is van értelme tervezni. Örülök, hogy te is osztod a gondolataimat 🙂

Hozzászólás