“Nem tudtam, hogy lehetetlen, ezért megcsináltam” – Egy inspiráló történet

A blog történetének első vendégposztját olvashatjátok ma – bár nem vagyok biztos abban, hogy követi a vendégposzt “szabályait”. A helyzet az ugyanis, hogy ez a cikk már korábban megjelent a szerző, Ági blogján, méghozzá angolul; ám mivel Ági története nagyon megindított, szerettem volna, ha magyarul is elérhető lenne ez az írás. Felkerestem Ágit, és megkérdeztem, közreadhatom-e a történetét, és nagy örömömre beleegyezett.

Ágit az egyetemről ismerem. Fölöttem járt két évfolyammal, így amikor én friss gólyaként bekerültem az egyetemre, illetve az akkori életünkben oly jelentős szerepet betöltő kollégiumba, ő már valaki volt. Sőt: Valaki. Ő volt ugyanis az a lány, akiről mindenki csakis elismerően nyilatkozott, szakmailag és emberileg egyaránt. A diákok nagyra tartották, tisztelték és becsülték – annak ellenére, hogy 90% fölött volt a fiúk aránya a karon, Ágit túlnyomó többséggel választották meg többször is a vezetőjüknek. Bár a köztünk lévő korkülönbség miatt nem tartoztunk egy baráti társasághoz, Ági mindig barátságos mosolyára ennyi év távlatából is jó szívvel emlékszem.

Most, évekkel később, netes bolyongásaim közepette találtam rá Ági blogjára, és izgatottan kezdtem olvasni. A Facebooknak köszönhetően nagyjából tisztában voltam vele, merre haladt az élete, ám egy blog mégiscsak blog – személyesebb és izgalmasabb, mint egy Facebook-profil. És nem csalódtam! Sok érdekes írás között bukkantam rá az alábbira, amelyet elkértem tőle. Ági életútja számomra már eddig is inspiráló volt; három gyereke nevelése mellett világszerte elismert szakemberként dolgozik, a saját vállalkozását vezeti – méghozzá egy olyan szakterületen, amelyet ma még mindig a férfiak dominálnak. Ám eddig nem tudtam, milyen küzdelmek árán jutott el idáig… Olvassátok Ági sorait, aki nem ismer lehetetlent.

inspiracio-molnar-agnes-2

Egy nagyon szegény család első gyermekeként születtem Kelet-Magyarországon. Édesanyám varrónő, édesapám szerszámkészítő. Jómagam Apu problémamegoldó képességét örököltem – ő mindig is jó eredményeket ért el az iskolában, de nem volt lehetősége továbbtanulni, nagyon korán dolgozni kezdett.

A család „okos gyerekének” lenni egyszerre volt élmény és nehéz feladat. Különösen az iskolában, ahol az osztály legokosabb, ugyanakkor legszegényebb gyereke voltam – rengeteget csúfoltak, bántottak, kiközösítettek ezért. Mivel nem nagyon voltak barátaim, időm nagy részét azzal töltöttem, amiben jó voltam: tanultam.

Matekból kifejezetten jó voltam. Orvos szerettem volna lenni, mert jobbá akartam tenni az emberek életét – és azt is láttam, hogy az orvosok jól élnek.

5. osztályban új matektanárt kaptunk, aki programozást is tanított. Az iskolában az volt a szabály, hogy csak a 8. osztályos diákok járhattak a délutáni programozás szakkörre, a matektanárom azonban elintézte, hogy én már 5.-ben is mehessek. Akkoriban még Commodore +4 gépek voltak, s én imádtam előttük ülni! Megmondani (beprogramozni) a gépeknek, hogy mit csináljanak, s látni, amint ezt végrehajtják, fantasztikus érzés volt!

A következő évben ismét mehettem a programozás szakkörre – az akkor 8. osztályos diákokkal. Mivel ez már ismétlés volt számomra, én külön feladatokat kaptam. Hasonlóan történt a következő években is. Mire végeztem az általános iskolával, már menthetetlenül szerelmes voltam a programozásba. Az volt a tervem, hogy intelligens robotokat fogok fejleszteni.

Középiskolában hasonló élményeim voltak. A világ legjobb matektanárát kaptam – ő a legenergetikusabb személy, akivel valaha is találkoztam! Nemcsak erős matekra tanított (sokszor különórában), hanem arra is, hogyan higgyek magamban, s hogyan maradjak erős és optimista akkor is, ha azt érzem, hogy az egész világ ellenem van.

A középiskolás évek alatt gyakorlatilag szabad bejárásom volt a számítógépterembe, két fiúval, akik egy évvel idősebbek voltak nálam. Majdnem minden délutánomat ott töltöttem, az új PC-ket tanultam (micsoda élmény volt az általános iskola Commodore-ai után!), új programozási nyelveket, s egy idő után már az iskola belső hálózatát is „birtokba vettük”. A fiúkkal saját csevegőprogramot írtunk, hogy akkor is tudjunk beszélni, amikor óra van a teremben. Német-magyar szótárprogramot írtam (amely később az első német-magyar interenetes szótár alapja is lett, a nevem a mai napig szerepel a SZTAKI honlapján!). Ezen kívül rengeteg kisebb-nagyobb programot írtunk még, melyekre már nem is emlékszem. Az országos programozói versenyen 3. helyezést értem el két egymást követő évben, ami borzasztó nagy eredménynek számított. Mai fejjel érdekes visszagondolni arra, hogyan is érhettük el mindezt Internet nélkül…

Egyetlen percig sem volt kérdés, hogy a gimnázium után informatikát szeretnék tanulni.

A BME-re jelentkeztem, bár alig volt valaki, aki támogatott volna ebben. Legtöbben nem hitték el, hogy sikerülhet. Sikerült, felvettek. Az egész rokonságomban én voltam (és tudomásom szerint vagyok a mai napig), aki egyetemi tanulmányokat folytatott (és diplomát szerzett). Azt hittem, most már minden rendben lesz – de néhány hónap után rá kellett jönnöm, hogy az egyetem túl nagy áldozatot követel a családomtól. Nem tudták tovább finanszírozni. Minden jel arra mutatott, hogy abba kell hagynom a tanulmányaimat, és el kell kezdenem dolgozni, pénzt keresni.

De én nem adtam fel! Biztos voltam abban, hogy lennie kell valami megoldásnak. Ahogy Nelson Mandela mondta: „Nem tudtam, hogy lehetetlen, ezért megcsináltam.” Nem akartam tudomást venni arról, hogy lehetetlen, amit szeretnék. Valójában nem is tudtam, hogy lehetetlen. Végül úgy döntöttem – elkezdek dolgozni ÉS maradok az egyetemen.

A programozási versenyeken elért eredményeimnek köszönhetően gyorsan találtam munkát, Magyarország egyik legnagyobb és leghíresebb fejlesztő cégénél. Öt hónappal azután, hogy az egyetemet elkezdtem, már dolgoztam. Még vége sem volt az első vizsgaidőszaknak. De megmenekültem: elég pénzt kerestem ahhoz, hogy folytassam tanulmányaimat.

Nehéz volt? Nagyon. Azok az évek voltak életem talán legnehezebb időszaka. Keményen tanultam. Még keményebben dolgoztam. Éjszakánként néhány órát aludtam csupán.

Szüleim elváltak. Aput segítenem kellett, anyuval egyre nehezebb „harcok” következtek, kapcsolatunk azóta sem rendeződött. De szabad voltam. Először életemben azt csináltam, amit szerettem, s mindezt azért tehettem meg, mert megteremtettem magamnak a feltételeket.

Végül hét év alatt végeztem el az egyetemet – 6.5 év munkatapasztalattal, ami akkor már óriási előnynek bizonyult.

Még egy dolog. Aki ismer engem, tudja, hogy szeretek utazni. Szeretek utazni, mert rengeteg élménnyel gazdagodik így az ember, rengeteg embert, kultúrát megismerek, s ennél jobb tanító nincs az életben. De ez nem mindig volt így. Húsz éves voltam, amikor először elhagytam Magyarországot (egy diákcsere program keretében egy hétre Bécsbe látogattam).

23 éves voltam, amikor elkezdtem tanulni angolul.

És 25 is elmúltam, amikor először repülőre ültem. Most, tíz évvel később, kb. 30 országban jártam, számos fantasztikus emberrel találkoztam, s szerte a világban vannak jó barátaim.

Ez az én történetem dióhéjban. Azért szerettem volna megosztani, hogy inspiráljak mindenkit: soha ne add fel. Még ha úgy is érzed, hogy lehetetlen – nem az! Mindig van előre. Légy bátor. Szeresd, amit csinálsz, és azt csináld, amit szeretsz. Ahogyan Walt Disney mondta: „Ha meg tudod álmodni, meg tudod csinálni.”

Képek forrása: 1, 2.

Bevezetnél egy új szokást, de ötleted sincs, hogyan csináld?

“Nem tudtam, hogy lehetetlen, ezért megcsináltam” – Egy inspiráló történet” bejegyzéshez ozzászólás

  1. gratulálok Áginak, csodálatos törtenete van.

    (és tudom, hogy inspirálnia kéne, de én ilyenkor mindig olyan kicsinek és bénának érzem magam. Idösebb vagyok nála, és az életem egyetlen területén sem alkottam annyit, mint ö. Még csak azt sem tudom, mit szeretek igazán csinálni :S)

    • Biztos vagyok benne, hogy nem vagy kicsi és béna 🙂 Legfeljebb kishitű. Ági történetének tanulsága szerintem éppen az (többek között), hogy minden szituációból van kiút, ha kellően eltökélt az ember. Ha számodra nyomasztó az, hogy nem tudod, mit szeretnél csinálni, pedig de jó is lenne csinálni, akkor bátorítson téged ez a történet arra, hogy megkeresd a saját álmod! Ne add fel <3

    • Most láttam csak a hozzászólásod… Egyáltalán nem vagy kicsi és béna! Sőt!
      El tudod képzelni, hányszor éreztem én magam is, hogy “kevés” vagyok, “nem vagyok elég jó”, stb. az évek során? Magam sem tudnám összeszámolni. A történetből talán úgy tűnik, de nem volt egyáltalán könnyű ez az egész, sőt, gyakran fogalmam sem volt, merre tartok, mit akarok.
      A lényeg, hogy indulj el. Egy kis, apró lépés. Aztán még egy. Még egy… aztán idővel magával ragad az a csodálatos érzés, hogy haladsz… mint amikor ülsz egy vonaton, és csak nézel ki az ablakon… olyankor, ha nagyon elmerülsz a táj figyelésében, egyáltalán nem a cél a lényeg, hanem maga az utazás. Na ez is valami ilyesmi…
      Ha nem tudod, mit szeretnél igazán csinálni, akkor pedig válassz valamit (bármit), és próbáld ki! Ha tetszik, szuper! Ha nem, akkor máris gazdagabb vagy azzal az információval, hogy ez nem a Te utat, és még a kipróbálásából származó élménnyel is. Jöhet a következő! 🙂
      És nem, egyáltalán nem számít, hogy idősebb vagy nálam!
      Hajrá, drukkolok nagyon az első lépéshez! Aztán a következőhöz. És minden azt követőhöz… 🙂

Hozzászólás